Az asztma és kezelésének története
499: Hippokrátesz (i.e. 460-357) és az "asztma" szó keletkezése
Az asztma egy görög jelentésű szó, amely nehéz légzést jelent. Hippokrátesz volt
az első ember, aki az asztmát leírta. Bár az orvostudomány atyjának tekintett tudós több mint kétezer évvel ezelőtt fejlette ki tevékenységét, felismerte az asztma görcsös természetét és nézetei szerint az asztmát a nedvesség, a foglalkozás és az éghajlat tényezői okozhatták. A görög tudós az asztma természetét az epilepsziához hasonlította, és kialakulását külső behatásokkal indokolta.
1100-as évek: Maimonidész munkássága
A XII. században Maimonidész egyiptomi orvos egy egész kötetet szentelt
az asztmának, amely nagy eszmei értéket képvisel a mai orvosok számára is.
Átfogó munkáját az egyiptomi szultán fia és örököse számára készítette, aki negyven évesen lett asztmás. Ebben külön fejezetet szentel a követendő életvitelnek. Maimonidész meggyőződése szerint az asztma sikeres kezelése a beteg személy teljeskörű megismerését igényli. A szultán fiának adott tanácsok közt szerepeltek
az utazással, a testápolással, a táplálkozással, a gyógyszerekkel és a személyes szokásokkal kapcsolatos útmutatók is. Mint a korabeli orvosok többsége, ő is úgy érezte, hogy a lelki tényezők hatással lehetnek a testi egészségre, beleértve
a légzőrendszer működését.
500-1500: A kórházak megjelenése
Az antik világban a görögök nagyra becsülték az egyiptomi orvosok tapasztalatait
és bölcsességét, amely a hagyomány félbeszakadt a középkorban. Előrelépést jelentett viszont a gyógyításban, hogy a középkorban formalizálták az orvostudomány oktatását, és megjelentek a betegek gyógyítására szolgáló első kórházak is. Bár a kórházak alapításának gondolata elsődlegesen a vallásban gyökerezett, mégis nagy előre haladást jelentettek a gyógyítás történetében.
1501-1860: Korai gyógymódok
A XIX. Század elején az asztma gyógyítására többek között reggelente egy kanál mustármag, vagy fémhigany és cinóberfesték fogyasztása szerepelt. Az emberek hitték, hogy az égetett szeszesitalok, az erős kávé és a dohányzás hasznos az asztma súlyosbodásának megállításában. Az akkoriban számos betegség gyógymódjaként alkalmazott köpölyözést és piócákat szintén hasznosnak ítélték az asztmás betegeknél.
Sir John Floyer: egy asztmában szenvedő orvos
Floyer volt a szerzője az "Az asztma kezelése" című tanulmánynak, amelynek megállapításai egészen 1698-ig megállták a helyüket. Floyer orvos volt és krónikus hörgőasztmában szenvedett, így alkalma volt saját magán tanulmányozni
a betegség tüneteit, s ezeknek az időjárással és a kezelésekkel összefüggésben bekövetkezett változásait. Floyer megkülönböztette az "állandó" asztmát
és az "időszakos" vagy "görcsös" asztmát. Floyer rájött arra is, hogy a környezeti hatások változásai előidézhetik az asztmás rohamokat.
1750-es évek: Lavoisier kidolgozza a légzés modern elméletét
A XVIII. században az élettan tudományának egyik kiemelkedő érdeme a légzés modern elméletének kidolgozása. Ez a gázok tüdőben történő cseréjét vizsgálta
és elvezetett a levegő alkotóelemeinek, a széndioxid, hidrogén, nitrogén és oxigén beazonosításához is. Antoine-Laurent Lavoisier és kortársai munkássága nyomán ismertté és bizonyítottá vált az emberi légzőrendszer és a gázcsere közti összefüggés.
1501-1860: Korai diagnosztikai eljárások
1784-ben egy osztrák orvos, Leopold Auenbrugger von Auenburg megjelentette
a mellkas kopogtatással történő vizsgálata technikáját ismertető tanulmányát.
Az új eljárásnak köszönhetően meg tudta becsülni a beteg mellkasában felgyülemlett folyadék mennyiségét és a szív méretét. (Felfedezése gyerekkori élményein alapult, amikor is a hordóba belefújva becsülte meg az abban lévő bor mennyiségét.)
Szintén egy gyerekjáték adta az ötletet Rene Theophile Hyacinthe Laënnec számára
a sztetoszkóp feltalálásához (ma már főként a két füllel használt, gumicsöves változata, a fonendoszkóp használatos). A játékban a gyerekek egy fadarab egyik oldalára karcoltak és a másik oldalon lévőknek fel kellett ismerni a hangokat, Laënnec
sztetoszkópja pedig a betegek mellkasából kiáramló hangokat közvetítette. Az eszköz rendkívül hasznosnak bizonyult a légzőrendszer állapotának felmérésére, különösen
az asztma vizsgálatára.
John Hutchinson volt az első tudós, aki a XIX. század közepén először használta
a spirométert a maximálisan belélegzett és kilélegzett levegőmennyiség különbségégének mérésére. Hutchinson készüléke volt az elődje az összes modern pulmononógiai mérési eljárásnak és munkásságának eredménye a tüdő ún. "vitálkapacitásának" mai napig is alkalmazott mérési eljárása.
1861-től napjainkig
Dr. Wilhelm Roentgen fedezte fel a róla elnevezett röntgensugarat és vizsgálati eljárást, amelyet a XX. század elején kezdtek el használni. Feltalálója eredetileg a rosszindulatú betegségek megállapítására fejlesztette ki eljárását. A röntgen később a kórházak
és laboratóriumok nélkülözhetetlen eszközévé vált. A röntgenes vizsgálatok hasznosnak bizonyultak a sebészetben, és nélkülözhetetlenné váltak a mellkas különböző betegségeinek, így az asztma vizsgálatánál.
Az asztma gyógyszereinek megjelenése
Az adrenalin
A XX. században különböző gyógyszerosztályokat használtak az asztma gyógyítására, melyek közül az első lépést az adrenalin (epinefrin) előállítása és szintetizálása jelentette. Ez volt az első rendszeresen használt gyógyszer, amely a légutak simaizomzatának ellazítását idézte elő. Abban az időben az akut asztmás betegek számára felbecsülhetetlen értékű gyógyszernek számított, annak ellenére,
hogy mellékhatásai károsan érintették a szívet és a vérkeringést.
1930: A teofillin
A xantinok, melyeknek legkiemelkedőbb képviselője a teofillin, az 1930-as évektől váltak általánosan hozzáférhetővé, s így alternatívát jelentettek a korábbi hörgőtágításra alkalmazott szerekkel szemben. A teofillint sem lehetett korlátozás nélkül használni:
az orvosoknak rendszeres vérvizsgálatot kell végezni, nehogy mérgezés alakuljon ki,
és hogy megelőzhessék a lehetséges káros hatásokat.
A teofillin felfedezéséhez az 1920-as években keletkezett két tanulmány vezetett. Az elsőt az USA-beli laboratóriumban végezte Macht és Ting az erős kávénak a hörgőgörcsre gyakorolt népi megfigyelésektől indíttatva. A koffein (ami kémiailag trimetil-xantin) hatását vizsgálták sertés-hörgőizmokon. Bár ez a kísérlet gyenge eredményt hozott, folytatták
a xantin-származékok vizsgálatát és eljutottak a teofillin felfedezéséig.
Nem sokkal ezután Samson Hirch német tudós volt a szerzője annak a tanulmánynak, amely nyilvánosságra hozta a teofillinnek a szarvasmarháknál tapasztalt hörgőtágító hatását. Hirsch vizsgálatait kiterjesztette az asztmás emberekre is.
A kobraméreg vizsgálat, 1938
Az 1930-as évek végén a gyulladásos folyamat jobb megértéséhez vezetett két kutató, Feldberg és Kellaway munkássága, akik a kobraméregnek a tengerimalac simaizmára gyakorolt hatását kutatták. Sikeresen azonosították egy olyan kémiai mediátort (közvetítőanyagot),
amely a simaizom szövetének összehúzódásáért felelős. Az új anyag különbözött
a gyulladásos reakciókért felelős másik anyagtól, a hisztamintól. Az új, hisztaminhoz hasonló mediátornak tovább tartott a hatása, ezért az allergiás sokk hosszan tartó anyagának, az angol elnevezésből származó rövidítéssel SRS-A-nak nevezték el. Későbbi vizsgálatok bebizonyították, hogy az SRS-A az asztma hiányzó mediátora, amely új alapokra helyezte a betegség megismerését és kezelését.
Az 1960-as évek: Az asztma kezelésének továbbfejlesztése
A XIX. Század végén a tudósok megalkották a "receptor" koncepcióját. A receptor a sejtnek egy olyan molekuláris alkotórésze, amely reakcióba lép egy gyógyszerrel, és biológiai választ vált ki. Az 1970-es években az elsősorban a hörgősimaizomban található receptorokról megállapították, hogy eltérnek a test különböző részein található más receptoroktól. Ezen a felismerésen alapszik az ilyen tipusú receptorokat aktiváló
béta2-agonista nevű új asztmagyógyszer. Ez egy gyors hatású életmentő terápiát jelentett az asztmás betegek számára, amelyet inhalációs készülékkel belélegezve juttattak a tüdőbe. Ez lett az alapja az új hörgőtágító terápiáknak. A gyógyszer rendszeres használata hozzászokást eredményezett, és nagy mennyiségben történő használata hozzájárult az asztmabetegség megbetegedési és halálozási arányainak növekedéséhez.
A fehérvérsejt-stabilizáló (degranuláció-gátló) anyagok
A fehérvérsejtet azon tényezők egyikéneknek tartják, amelyek közrejátszanak
az allergiás reakciót kiváltó betegségek, így az asztma mechanizmusában.
Amikor az allergén bejut az asztmás beteg szervezetébe, a fehérvérsejt aktiválódik
és nagy mennyiségben bocsát ki gyulladáskeltő anyagokat a tároló szemcséiből (granulumaiból). 1968-ban a kromoglikát felfedezésével megtalálták azt a fehérvérsejt- stabilizáló anyagot,
amely új alapokra helyezte az asztma kezelését, amely a fehérvérsejt membránjának stabilizálásával megakadályozhatja egyes gyulladáskeltő anyagok kijutását
a fehérvérsejt szemcséiből.
Az 1970-es évek: A belélegezhető szteroidok megjelenése
Az asztmaellenes gyógyszerek teljesen új osztályát, a belélegezhető (inhalációs) szteroidokat 1972-ben vezették be az orvosi gyakorlatba és az asztma gyógyításánál. Ettől fogva használják a belélegezhető szteroidokat a felnőtteknél és gyermekeknél előforduló krónikus asztma legyőzésében. Annak ellenére, hogy a világ sok országában elterjedt használatuk, pontos hatásmechanizmusuk a mai napig nem tisztázott.
Bár a belélegezhető szteroidok hatékonyak, hosszú távú alkalmazásuk mellékhatásokkal járhat, pl. köhögés, torokérzékenység, szájpenész, gyermekeknél a növekedés elmaradása, továbbá a csontritkulás és a szürkehályog kialakulásának fokozott veszélye.
1982: Egy Nobel-díjas felfedezés
1979-ben három független kutatócsoport sikeresen feltérképezte az allergiás sokk lassan ható anyagának (SRS-A) struktúráját. Ezt tekintették az asztma eddig hiányzó közvetítőanyagának (mediátorának). 1982-ben Dr. Bengt I. Samuelssont - két másik,
a felfedezésben szerepet játszó független tudóssal együtt orvosi Nobel díjjal jutalmazták ezért az eredményért. A kísérleti eredmények bebizonyították,
hogy a leukotriének vegyülete váltja ki az SRS-A biológiai aktivitását.
Az 1990-es évek: A leukotriénreceptor-antagonisták megjelenése
A leukotriének 1979-ben történő felfedezése nyomán megsokszorozódtak
a leukotriének biológiai tulajdonságaira irányuló kutatások, és olyan anyagokat kezdtek keresni, amelyek hatással vannak krónikus asztmásoknál a gyulladást keltő
és a hörgőszűkületet okozó leukotriénekekre. Ezek egy csoportja, a cisztenil-leukotriének hatása a legerősebb.
A leukotrién-útvonalat befolyásoló gyógyszerek 20 év elteltével az asztma kezelésére szolgáló készítmények újabb gyógyszerosztályát jelentik. A leukotriénreceptor-antagonisták úgy segítenek az asztma leküzdésében, hogy az ingerfelvevő idegvégeknél hozzákötődnek a cisztenil-leukotriének receptoraihoz a légutakban. Ezáltal csökken
a légúti vizenyő (ödéma), a tüdőszövetek nyáktermelése, csökken a hörgőszűkület és megáll a gyulladást okozó eozinofil sejtek beáramlása.
Napjaink célkitűzései és a jövő irányvonalai
Fontos megemlítenünk hogy az asztmás betegek között sok közismert személy
is található, politikai és gazdasági vezetők és más neves közéleti személyek, sőt
az olimpiai sportolók közt is vannak olyanok, akik az asztmájuk mellett sikeresekké váltak. Csak hogy néhányat említsünk: Marcell Proust XIX. századi író és filozófus, Theodore Roosevelt, az USA 26. elnöke, Abd-el-Kader, az algériai államalapító,
a világhírű angol klasszikus író Charles Dickens, valamint az USA olimpiai úszóválogatott két tagja: Amy van Dyken és Tom Dolan. Ezek a kiemelkedő személyiségek arra emlékeztessenek minden asztmás beteget: valósítsák meg elképzeléseiket egy boldog, egészséges és különleges életpályán!
Dr. Gódi Katalin
Vissza a lap tetejére>> |
